Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.12.20

Back-poszt

fake.jpgValahogy régebben nem szorult ennyire ökölbe a kezem a legtöbb Facebook-poszt láttán. Egy-két kellően „rózsaszín” megnyilvánulás után még tán el is morzsoltam pár könnycseppet a szemem sarkában. Mostanában viszont, mintha megbolondult volna a világ… vagy csak valamilyen légkörben gyorsan terjedő mérges gáz hatására elfogyott az értelem? Nem tagadom fokozatosan sokasodó „időskori rigolyáim” is közrejátszhatnak elégedetlenkedésemben.
Nem az a célom, hogy bárkit megsértsek vagy megalázzak, így engedtessék meg, hogy ne idézzek sorokat és „szerzőt” se említsek. Akinek nem inge, talán nem veszi magára – ahogy mondani szokás – aki pedig megsértődik, hát így járt…
Egyre többször eszembe ötlik, nem kérkedés – aki ismer, úgyis tudja: még ötven sem vagyok. Pár éve átestem egy tumor-műtéten, nem sokkal azt követően, hogy páromat mellrákkal operálták. Szállítottak már be a sürgősségeire és nem alkoholmérgezéssel, hanem azért, mert „félrevert” a szívem, mint falun a tüzet jelző harang. Feküdtem láztól és gyógyszertől trippelve fekélyes lábbal, víztől felpüffedve hetekig – félrekezelve, olyan fájdalmakkal, amiket korábban csak extrém horror-regények olvasásakor egyes áldozatok szenvedésénél feltételeztem.
Van két lányom, a kisebbik most felvételizik középiskolába és mellette angol nyelvvizsgára készül. A kis unokám kettő múlt, csicsergő huncut kiscsaj. Ők, a másik lányommal már külön élnek, próbálnak egyensúlyra találni a világ dolgaiban.
A jó Magyar Állam és egyéb adósaim – csakúgy, mint a számláim befizetésére váró szolgáltatók – pont magasról tettek/tesznek helyzetemre: nem vagyok papíron félszáz fattyat eltartó „kamugyám”, tőlük még azt sem tudom behajtani, ami alanyi jogon és a törvény szerint is jár.
Újra tudok járni – dolgozom; két munkahelyen. Igaz, állapotom miatt szakmá(ka)t is kellett váltanom. Szerencsém volt – könnyen beilleszkedek, alkalmazkodom. Segítséget is kaptam, legtöbbször olyan helyről, ahonnan kevésbé vártam – hálás vagyok érte, de nem tartom csodának: igyekszem viszonozni és, aki megkeres, rászorul, annak én is próbálok segíteni, ha érdemesnek tartom rá. Úgy, ahogy ezt korábban is tettem, önzetlenül. Céljaim vannak, terveim és erős optimizmusom. Törekvéseimet nem irányítja semmiféle külső erő. Néhány körülmény megpróbálhat visszarántani és azt sem állítom, hogy érzékelésükkor nincsenek rossz pillanataim. Az érzelmi potmétereket a minimumra állítva, higgadtan, kizárólag az objektív tények figyelembe vételével érdemes megküzdeni az ilyen akadállyal. Nem teszem meg azt a szívességet senkinek, hogy hagyom magam hosszútávon felbosszantani.
Valószínűleg a kutyát sem hatja meg ez a személyes sztori és nem is ez a célja: szándékos a közömbös hangvétel és az apatikus fogalmazás. Mindenkinek meg van a saját keresztje, amit maximálisan akceptálok is – ráadásul ki ne szeretne dicsekedni vagy panaszkodni, aktuális hangulatától függően? Csak arra gondolok, legyünk már kicsit kreatívabbak és jusson eszünkbe egy-egy saját vagy közvetlen környezetben megesett történet, sors, mielőtt vadidegen posztokat osztogatunk meg – hátha az lesz a nap legnagyobb dumája/sztorija az ismerősök szemében… Lehet, hogy velem van a baj, de engem sokkal jobban érdekelnek a barátaim, ismerőseim privát történetei egy közösségi oldalon, mint „más tollával ékeskedő” nagyokos idézetek, frázisok. Mindent megoszthatok az ismerőseimmel, amit szeretek: piát, kaját, éttermet, szórakozóhelyet, jó filmet, színházi darabot, kiállítást és utazást, szülinapot, bulizást és néha egy „lájtos panasznap is beficcenhet”… Hát mért más vadidegen (többnyire kitalált) nyomorát osszam? A hétköznapi horror meg a csapból is folyik – ha kell, ha nem: tele az összes média, az Origó és az Index…
Van, akit az idegesít, hogy egyesek még a reggeli készülődés menetét is posztolják. Én még azt is szívesebben olvasom, mint egy szennyoldalról kényszeredetten átposztolt „lécci, ezt oszd meg!” – követeléssel aposztrofált full-hatásvadász sztorit, valami különleges képességekkel megáldott íkúbajnok hajléktalanról, fizikailag lehetetlen orvosi csodáról, összefont hajjal, közös anyával született sziámi-ikerpárról, esetleg egy tök-ismeretlen hátrányos helyzetű net-koldus bankszámlájáról.
Hasonlóképpen viszonyulok a politikai sztorikhoz is, mert elvileg hivatalból megosztóak és nem kívánatosak. Ugyanakkor azt sajnos el kell ismernem, hogy a tehetetlenség és az alternatíva komplett hiánya determinálja, hogy azok a bizonyos fél szemmel már látó valakik valahol-valahogy megpróbálják felnyitni a többi átmenetileg még teljesen vak valaki szemét és erre sajnos jelenleg nincs olvasottabb fórum.
Nem bánom, ha többen megköveztek majd az őszinteségemért, de én most éreztem úgy, hogy részemről itt az ideje egy alapos „le a foßal” (vagy le velem) kampánynak a fészbukon. Egyre többször van olyan érzésem, hogy páran annyira „socialnet-workaholics”, hogy már csak azért posztolnak, kommentelnek f@szságokat, hogy lássák a saját nevüket valami okosság fölött a „nyúzfídszen”…